|
|
Média támogatónk
TÁMOGATÓINK
Csatlakozzon Ön is
támogatóinkhoz!
.
Adobe Acrobat Reader letöltése a [PDF] file-ok megtekintéséhez.
Vigyázó szemünk
2007. december 16.
(168ora.hu) Mostanában történt, hogy áthelyezték a világ közepét. Persze vitatható, hogy eddig pontosan hol volt, Európában-e, vagy Amerikában, és Párizsnak nevezték-e, vagy New Yorknak – mindez azonban most már, ha nem is mellékes, de a félmúlt kérdései közé tartozik. A világ központja jelenleg Sanghajban található, és ezzel a korábbi centrumok nagyon is tisztában vannak.
Persze olyan szellemi légkörben, mint a miénk, az ilyen változások nemigen tűnnek fel. Az öntudatos köldöknézés hagyománya, az extra Hungariam non est vita tradíciója erősen megszűri a külvilágból érkező impulzusokat, a szemhatár a Kárpátok vonulata és néha Brüsszel. Pedig hasznos volna olykor kissé fölemelni a fejünket, és messzebbre nézni. A „kicsi sárgákról” szóló lekezelő közhelyek, a kínai piacok egyszer használatos vicik-vacakjainak alapján a Mennyei Birodalomról formált fals képzetek mindig is méretes ostobaságok voltak, mostanára azonban egyenesen szánalmasak.
A Sanghajba érkező utas a repülőtérről a város felé vezető úton a Star Wars világán autózik keresztül. Többszintes autópályák spagettikereszteződései vezetik az autófolyamot a húszmilliós város közepe felé, és a sztrádák fölött-mellett a Maglev, a világ egyetlen közforgalmú, a mágneses lebegés elvén működő vasúti pályája kanyarog – a 30 kilométeres távot 7 perc alatt teszi meg a szerelvény, csúcssebessége a szakasz közepén 430 km/óra. A közelgő expóra való tekintettel továbbépítik az egyelőre rövidke pályát, így kötvén össze a város repülőtereit a metróhálózattal, amely jelenleg öt működő vonalból áll, de 2010-re, a világkiállítás kezdetére további kilenc vonalat adnak át. Így talán elviselhetőbb lesz az ötmillió kocsi kipufogógázától hörgő megalopolisz levegője, ami a tenger közelsége miatt még mindig elviselhetőbb, mint a hasonló nyomás alatt álló Pekingé, de így is megkönnyeztet. Mivel az átmenő forgalmat kitiltották a gyorsúthálózat egy részéről, és azt csak a helyiek használhatják, egy sanghaji rendszám ára annyi, mint egy autó árának fele.
A Jangce deltájában fekvő Sanghajt mindig is a legeurópaibb szabású kínai városnak tekintették, az Óvilág (a kínai múlthoz mérve egyébként igencsak fiatalka) nagyhatalmai által itt kizsarolt koncessziós területek, kereskedelmi hídfőállások egy-egy önálló kis Franciaországot és Nagy-Britanniát eredményeztek a Huang-ho folyó partján, és a húszas, harmincas évek építészete nyomot hagyott az óvároson. A legszebb épületek a sanghaji art deco atyjának, Hudecz Lászlónak a nevéhez fűződnek, aki a szibériai hadifogságból kelet felé szökve vert itt tanyát – az általa tervezett épületeket kincsként tartják számon. A Kínai Írószövetség shanghaji tagozatának vezetője nem mulasztotta el hangsúlyozni, aláhúzni és kiemelni, hogy a népeink között ívelő híd két, minden áradatnak ellenálló pillére Petőfi Szabadság, szerelem című költeményének népszerűsége és Hudecz építészete. A sanghaji írók pedig már csak azért is megkülönböztetett figyelemmel fordulnak Magyarország felé, mert székházuk – a város ékköve – egy igazi Hudecz-palota.
A Huang-ho túlpartján nincs art deco. Csak felhőkarcoló-építészet. 1992 óta, amikor a város gazdaságát központi utasításra piaci alapokra helyezték, lezajlott egy kis modernizáció. A tizenöt éve kisajátított rizsföldek helyén ma hárommanhattannyi felhőkarcoló áll, köztük a világ tíz legmagasabb épülete közül három. És mögöttük már épül a következő, amely lepipálja az eddigieket. A rizsföldeken nőtt városrészben hatmillióan élnek. Az egykor „kis tigrisek” néven emlegetett Tajvan, Korea és Szingapúr után most talpra szökkent „nagy tigris” persze mindenből a legkorszerűbbet termeli, vásárolja, használja, építi. Sanghaj a huszonegyedik század kirakata, és persze az új
Kínáé, amely az új század urának érzi magát – nem alaptalanul.
Idén ötvenezer kínai diák iratkozott be az USA egyetemeire, közel kétszer annyi, mint három évvel ezelőtt. Nem a szám a döbbenetes, hanem az, hogy a diákok, miután megkapták a lehető legmagasabb szintű képzést, csak elvétve maradnak az Államokban a brain drain, az „agyelszívás” kedvezményezettjeiként. A többség hazatér, és otthon profitál a Csendes-óceán túlpartján megszerzett tudásból. Mert most már profitálhat. A diktatórikus egypárturalom és a szabadpiac képtelennek tűnő párosítása sikeresnek látszik. Amire mi azt mondjuk: a kettő egyszerre lehetetlen, mert vagy az ideológia uralkodik, vagy a pénz, arról ott másként vélekednek. Úgy tetszik, nem magyar politológusoktól kértek tanácsot, mert akkor tudnák, hogy bukásra vannak ítélve. De hát nem tudják.
Szegény, tájékozatlan emberek.
A kirakat-Sanghaj mögött persze ott egy gigantikus és ezzel arányos problémákkal küzdő ország: szegénység, egyenlőtlenség, a szigorú egyketörvény következtében kialakult elöregedés, itt munkanélküliség, ott munkaerőhiány. És maga a kirakatváros is megsínyli saját túlpörgött fejlődésének mellékhatásait. Lenyűgöző és rémítő egyszerre. Mégis, a tizenhét év alatt, míg mi friss demokráciánk pocsolyájában dagonyáztunk, és nemigen jutott időnk felnézni, a világ túlfelén olyan változások indultak, amelyek ránk is hatnak, akár tudomásul vesszük, akár sem. Persze megmaradhatunk a „kis makogó sárgák” anakronisztikusan xenofób közképzeténél, de tetszik vagy sem, jószerivel az egész világ Made in China. Az európai, köztük a magyar fölényérzet és elutasítás a Huang-ho partjáról visszatekintve egyszerűen értelmezhetetlen. Hogy onnan nézvést mik vogymuk? Egy törzsi villongásoktól szabdalt, hamis tudattal terhelt, különös skanzen. Vigyázó szemünket Sanghajra...
Békés Pál
Forrás:www.168ora.hu